2010. 11. 04.
Az előző nap végre el tudtuk küldeni haza a fotókat a mindeloi netkávézóból, vettünk egy kevés friss élelmiszert, kicseréltük az egyik gázpalackot. A hajó alját másfél órás „búvárkodással” letakarítottam az időközben ismét rátelepedett piciny élőlényektől. Reggel még elpakoltunk és rögzítettünk mindent a hajó gyomrában, majd készen álltunk, vártunk egy félórát, mire lehiggadnak a kedélyek és nekivághatunk a körülbelül kéthetesre tervezett Atlanti átkelésnek.
10 óra, mikor felszedjük a horgonyt és elindulunk. Kifelé menet a horgonyzóhelyről, körül motorozzuk a Victoria névre keresztelt Golden Hind replikát. A fedélzetről a matrózok lelkesen integetnek, Rudolf pedig jókívánságai után hozzáteszi: ha nem éljük túl, találkozunk a Jupiteren! – Érdekes gondolat, de miért pont a Jupiter? Tudtommal ott nem lehet vitorlázni.
Tegnap este még átevezett hozzánk, számos áramlási és széltérképet hozott magával a déli óceánokról, de adott térképet Tahiti szigetéről is, ha meggondolnánk magunkat a földkerülést illetően. Ismét hosszasan beszélgettünk, majd mielőtt elment, átnézte a hajónk egy-két veszélyesnek mondható részét, ha borulunk mire figyeljünk oda, mik azok a szerelvények, berendezések amiket erősítsünk meg, nehogy kiszakadhassanak a helyükről, ha feje tetejére áll a világ – a hajónk.
Szóval nagy kör Rudolfék körül és irány kifelé az öbölből. A kijáratnál vitorlát rántunk és a friss hátszélben megindulunk Fernando de Noronha felé.
…Az egyenlítői övezet leküzdése fáradttá és elcsigázottá tett minket. A folyamatosan változó szél miatti vitorlaállításoknak – felhúzás, lehúzás, reffelés (méret csökkentése) - köszönhetően, túl vagyunk a kritikus részen, - jelenleg negyed szélben rohan a hajó. A Déli-Egyenlítői-áramlás által hozott hullámok miatt hatalmasakat döng a Panda orra, mikor felemelkedik a szemből érkező hullámon majd a következőbe belecsattan az eleje. Erős, robbanásszerű hang kíséri a jelenséget, majd a hullámból, melyben egy pillanatra megtorpan a hajó, köbméternyi víz repül fel, átrohan a fedélzeten, minek következtében sós és vizes minden…
…Éjjel két húszperces és hajnalban egy harmincperces alvás jutott ki az időjárás miatt, az állandó vitorla állítások és reffeléseknek köszönhetően. A kormányt végig kézben tartjuk, négyórás váltásokkal, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk a hajóból és mihamarább átérjünk a déli féltekére ahol már egyenletesebb szelekre számítunk. Jelenleg a haladást biztosító szelet, az esőfelhők körüli légmozgás biztosítja. A felhők előtt rendszeresen erős szél fúj, alatta szintén erős a szél plusz szakad az eső. Majd mikor átmegy felettünk a felhő, eláll a szél és csak a döghullámok maradnak, melyeken a sebességét vesztett hajó összevissza hánykolódik a következő felhőig. Az egészhez hozzátartozik, hogy a felhők mozgásának és az így változó szélnek az iránya gyakran kevesebb, mint egy óránként változik pár fokot. Szóval vitorla le, fel, reffelés, majd ismét le és fel.
Meglehetősen kimerítő, a mérföldek pedig lassan fogynak.
…Már két napja a délkeleti passzáttal robogunk.
Az Egyenlítő alig több mint egy fokra van. Késő délután az amúgy is vaskosan felhős ég egyre sötétebb és bizarrabb kezdett lenni. A horizonton számos helyen szakadt az eső és habár negyedszeles menetben voltunk, így a felhők a hajó orra felől érkeztek, de mégis ezzel az iránnyal ellentétesen, a hátunk mögötti hatalmas mély lila színű felhősáv közeledett. A nehéz felhők egymás felé tartottak…
Tudtuk itt valami jelentős változás készülődik, de ami a legbiztosabb, hogy hamarosan ismét jól megázunk. A szél olyan hirtelen állt el, hogy a hajó még lendületből futott egy darabig, mire a vitorlák csapkodni kezdtek. Lekaptuk a vásznakat és vártuk mi lesz. Még csak délután hat óra, de teljesen besötétedett, ahogy a hátulról érkező felhőrendszer fölénk ért. A levegő hirtelen lehűlt és már látszódott is mögöttünk a felborzolt víz felszínen, hogy erős szél érkezik. Felhúztuk a vitorlákat és beállítottuk az érkező új széliránynak megfelelően. Az eső elkezdett szakadni és a hajó pillanatok alatt hét csomóval robogott a hátszélben, minimális vitorlázattal is.
Fernando de Noronha /Brazil/
A szigeten nincsen kikötő, így az észak-nyugati részén elhelyezkedő öbölt választottuk horgonyzásra. Ez a hely védett az itt uralkodó délkeleti passzát széltől. Mikor a vízmélység 10-11 méter között váltakozott, horgonyt vetettünk, húsz méter lánccal és tíz méter kötéllel, majd hátra meghúzattuk a motorral. A horgony tart, megérkeztünk! 14 napot vitorláztunk a nyílt vízen, aminek nagy részében vagy szembe szél volt vagy a sokkal rosszabb félórás szélcsendek. Átjöttünk az egyenlítői szélcsendes vagy inkább zavart szeles övezeten és most ha csak három fokra is de a déli féltekén horgonyzunk a földgolyón. Reggelizünk egy keveset, majd felvettem a búvárszemüveget, hogy a víz alatt is meggyőződjek róla, a horgony jól beásta-e magát az aljzatba, nehogy később meglepetés érjen minket. Beugrottam a kellemes, kb. 28 fokos vízbe és amint alámerültem, a hajó alatt százszámra úszkáló kis halakat láttam. Na több se kellet, hívtam Vikit, hozza a nagy merítőhálót meg egy kis kenyeret, és fogjuk ki az ebédrevalót.
A kenyérmorzsák beváltak, mert valósággal forrt körülöttünk a víz. Két perccel később már meg is volt az első hal, nem volt nehéz dolgom csak a víz alatt manőverezve a nagy hálóval be kellett cserkészni az evéssel foglalkozó halakat. Kilenc hal után úgy ítéltük meg, ebből meglesz az ebéd meg a vacsora is. Megnéztem hát a horgonyt, amíg Viki megsütötte az ebédnek valót. (2010 nov. 18. Csütörtök)
Borulás a bocival
Másnap reggel felfújtam a bocit – a kis szürke gumicsónakot - és vártuk mikor csendesedik kicsit a szél, hogy kievezhessünk a partra. Mivel a város felől erősen fújt, inkább a felszélben próbálkoztunk az erdős rész felé. Ahogy közeledtünk a part felé, látszott cseppet sem veszélytelen törőhullámok rohannak ki a partra. Változtattunk az irányon és a kicsit délebbre levő nem sziklás hanem aranyszínű homokos part felé vettük az irányt. A hullámokban gyorsan haladtunk a kinézett rész felé,hogy megnézzük partra tudunk e szállni. Pár perccel később látszott, cseppet sem biztonságos a hely. A hatalmas törőhullámok magukba omlanak majd kivágódnak a partra. Vissza akartunk fordulni de valószínűleg valamilyen helyi áramlás a part felé sodort minket, nem beszélve a hullámokról. Most már úgyis kisodródunk a part felé, néztük melyik rész lehet a legbiztonságosabb és számoltuk a hullámokat milyen rendszerben érkeznek az óceán felől. A hatalmas dombok lassan hömpölyögtek át alattunk, de sejtettük, a parthoz közeledve a két méter magas lankás dombból gyorsan mozgó jó három méteres magába omló vízfal lesz. Talán a szörfösöknek ez ideális de a kis bocival meglehetősen kalandosnak ígérkezett. Ahogy a kritikus részhez értünk, átrobogott alattunk két hatalmas hullám, amitől csak úgy siklott a boci a part felé. Eveztem ahogy csak tudtam, hogy mihamarább átérjünk a kritikus részen ahol megtörnek a hullámok. A két nagy domb után egy kisebb érkezett amit ha jó pozícióból veszünk, sikerül kievezni baj nélkül.
Ekkor láttam meg a hátulról érkező irtózatos víztömeget, ami habár még messze volt, de sötét színe teljesen elkülönült az óceántól. A hullám mögöttünk kezdett felágaskodni, Viki szembe ült velem és csak
kiabálta – Evezz, evezz! – De én már láttam a mögötte felágaskodó tökéletes
vízfalat, minimum három méter magas függőleges fal. Elképesztő látvány! A hullám olyan gyorsan haladt felénk, hogy a tetején átbukó víz nem tudott a fal elé kerülni csak forrt a felső részen. Húztam egy utolsót az evezővel és vártam az elkerülhetetlent. A boci hátulja megemelkedett majd hosszában orra bukott, átrepült felettem az egész csónak Vikivel együtt. Szerintem háromszor pördülhettünk át a
hullám alatt. A gumicsónak felettem alattam, Viki erőteljesen hozzám vágódott, majd ismét a csónak volt felettem és ismét Viki. Próbáltam elérni, ami a közelembe van, táska, esetleg evezők, de csak tehetetlenül pörögtem a víz alatt. Szerencsénkre a talaj mélyen lehetett alattunk, mert nem láttam és egyikőnk se ütődött a fenékhez. Pár másodperccel később a hullám elengedett minket és felúsztunk a víz tetejére. Megdöbbenve láttuk mennyire közel sodort minket a hullám a parthoz. A cuccaink melyek nálunk voltak szanaszét úsztak körülöttünk. A boci felborulva tőlem húsz méterre balra, az egyik táska, ami az előbb még Vikin volt, most tíz méterre jobbra van, de számos egyéb apróság, mint a gumicsónak fa ülése, vagy az előbb még a lábunkon levő szandál, úsztak szanaszét a még mindig fehéren habos vízfelszínen. Fontossági és közelségi sorrendben úsztunk a különféle tárgyakért. Kivittünk mindent a partra és csak álltunk és néztük a többi törő hullámot. Röhögtünk a megkönnyebbüléstől, hogy mindketten sértetlenül megúsztuk a borulást.
Pár perc eltelt mire felocsúdtunk az eset hatása alól, majd felmértük a károkat. A boci sértetlen és megvan miden alkatrésze. A szandáljainkat is sikerült kimenteni, a kis táska szintén megvan amiben az útleveleket okmányokat, pénzt tartjuk. A rajtunk levő napszemüvegek eltűntek a borulásnál, Viki mobilja elázott és szintén elázott a fényképezőgépünk, ami már hét éve minden kalandban velünk van.
Gyorsan szétszereltem de minden részéből folyt ki a homokos sós víz. Ha visszaérünk a hajóra, kimosom édesvízzel, de szerintem a mobil és a fotógép áldozata lett a borulásnak.
Látszott itt nem tudunk visszaevezni a hajóhoz, gyalogosan bejártuk a környező partokat, hátha találunk valahol egy vízre szállásra alkalmas területet. Útközben a vízparti erdőszélen rábukkantunk egy kis hangulatos italozóra. Mivel a csapos srác mosolyogva elfogadta a száraz Reais helyett a vizes Eurónkat, leültünk egy italra. Több helybéli aki a parton halászott, biztosított róla minket, ilyet még nem láttak és itt ember nem szállt még partra. Néha jönnek szörfösök de az más mint a mi kis csónakunk. Örülnek, hogy túléltük!
-Hát mi is örülünk!
A hűvös sör és gyümölcslé után elcipeltük a csónakot arra a helyre, ami a leginkább biztonságosnak nézett ki. Már készülődtünk indulni, mikor egy helyi brazil halász, arrébb mutatott úgy száz méterrel, szerinte az tökéletesebb hely az indulásra. Néztem a helyet, ahol szerintem épp oly veszélyesen törtek meg a hullámok. Letettem a csónakot és odasétáltam az öreghez, hogy megtudjam, miből gondolja, hogy ott jobb?
Elmutogatta hányadik hullám után, visszafelé áramlik a víz a parttól, ami segíthet nekünk. Megköszöntem a tanácsot és miután tényleg logikusnak tűnt a dolog, átcipeltük a bocit és figyeltük milyen rendszerben érkeznek a hullámok. Gondolom a halásznak tetszett, hogy hallgatok rá, mert kerített egy erős embert és mondta, segít elindulnunk.
Beültünk a csónakba, a két segítőnk irányba tartotta a hajót és vártuk a kedvező pillanatot. Kívülről nézve meglehetősen látványosak lehettünk, mert húsz perc alatt népes tábor gyűlt össze a parton fotózás végett, miközben minden hullám beterítette a kis bocinkat, mely ekkor már majdnem színültig volt vízzel.
A halász pedig egyszer csak elkiáltotta magát és eszeveszett sebességgel tolt minket egyenesen a hullámok felé. Két kisebb hullám ismét beterített minket, de a másik ember elölről rákapaszkodott a csónakra így az nem borult meg, míg a másik tolta, Egyszerre csak elmerültek alattunk a segítőink, én meg csak eveztem és eveztem. Két perc és sikerült átjutnunk a kritikus részen, ahol megtörik a víz. Intettünk segítőinknek és lassan de biztosan távolodtunk a parttól.
Másnap több halász és helybéli zarándokolt el a horgonyon ringatózó hajónkhoz és igyekeztek tudtunkra adni, milyen remekül visszaeveztünk két megtörő hullám között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése