Rakonczay Viki és Gábor V.

Mindelo – Fernando de Norona. Az Atlanti-óceán és az Egyenlítő átvitorlázása

2010. 11. 04.
Az előző nap végre el tudtuk küldeni haza a fotókat a mindeloi netkávézóból, vettünk egy kevés friss élelmiszert, kicseréltük az egyik gázpalackot. A hajó alját másfél órás „búvárkodással” letakarítottam az időközben ismét rátelepedett piciny élőlényektől. Reggel még elpakoltunk és rögzítettünk mindent a hajó gyomrában, majd készen álltunk, vártunk egy félórát, mire lehiggadnak a kedélyek és nekivághatunk a körülbelül kéthetesre tervezett Atlanti átkelésnek.
10 óra, mikor felszedjük a horgonyt és elindulunk. Kifelé menet a horgonyzóhelyről, körül motorozzuk a Victoria névre keresztelt Golden Hind replikát. A fedélzetről a matrózok lelkesen integetnek, Rudolf pedig jókívánságai után hozzáteszi: ha nem éljük túl, találkozunk a Jupiteren! – Érdekes gondolat, de miért pont a Jupiter? Tudtommal ott nem lehet vitorlázni.
Tegnap este még átevezett hozzánk, számos áramlási és széltérképet hozott magával a déli óceánokról, de adott térképet Tahiti szigetéről is, ha meggondolnánk magunkat a földkerülést illetően. Ismét hosszasan beszélgettünk, majd mielőtt elment, átnézte a hajónk egy-két veszélyesnek mondható részét, ha borulunk mire figyeljünk oda, mik azok a szerelvények, berendezések amiket erősítsünk meg, nehogy kiszakadhassanak a helyükről, ha feje tetejére áll a világ – a hajónk.
Szóval nagy kör Rudolfék körül és irány kifelé az öbölből. A kijáratnál vitorlát rántunk és a friss hátszélben megindulunk Fernando de Noronha felé.

…Az egyenlítői övezet leküzdése fáradttá és elcsigázottá tett minket. A folyamatosan változó szél miatti vitorlaállításoknak – felhúzás, lehúzás, reffelés (méret csökkentése) - köszönhetően, túl vagyunk a kritikus részen, - jelenleg negyed szélben rohan a hajó. A Déli-Egyenlítői-áramlás által hozott hullámok miatt hatalmasakat döng a Panda orra, mikor felemelkedik a szemből érkező hullámon majd a következőbe belecsattan az eleje. Erős, robbanásszerű hang kíséri a jelenséget, majd a hullámból, melyben egy pillanatra megtorpan a hajó, köbméternyi víz repül fel, átrohan a fedélzeten, minek következtében sós és vizes minden…

…Éjjel két húszperces és hajnalban egy harmincperces alvás jutott ki az időjárás miatt, az állandó vitorla állítások és reffeléseknek köszönhetően. A kormányt végig kézben tartjuk, négyórás váltásokkal, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk a hajóból és mihamarább átérjünk a déli féltekére ahol már egyenletesebb szelekre számítunk. Jelenleg a haladást biztosító szelet, az esőfelhők körüli légmozgás biztosítja. A felhők előtt rendszeresen erős szél fúj, alatta szintén erős a szél plusz szakad az eső. Majd mikor átmegy felettünk a felhő, eláll a szél és csak a döghullámok maradnak, melyeken a sebességét vesztett hajó összevissza hánykolódik a következő felhőig. Az egészhez hozzátartozik, hogy a felhők mozgásának és az így változó szélnek az iránya gyakran kevesebb, mint egy óránként változik pár fokot. Szóval vitorla le, fel, reffelés, majd ismét le és fel.
Meglehetősen kimerítő, a mérföldek pedig lassan fogynak.

…Már két napja a délkeleti passzáttal robogunk.
Az Egyenlítő alig több mint egy fokra van. Késő délután az amúgy is vaskosan felhős ég egyre sötétebb és bizarrabb kezdett lenni. A horizonton számos helyen szakadt az eső és habár negyedszeles menetben voltunk, így a felhők a hajó orra felől érkeztek, de mégis ezzel az iránnyal ellentétesen, a hátunk mögötti hatalmas mély lila színű felhősáv közeledett. A nehéz felhők egymás felé tartottak…
Tudtuk itt valami jelentős változás készülődik, de ami a legbiztosabb, hogy hamarosan ismét jól megázunk. A szél olyan hirtelen állt el, hogy a hajó még lendületből futott egy darabig, mire a vitorlák csapkodni kezdtek. Lekaptuk a vásznakat és vártuk mi lesz. Még csak délután hat óra, de teljesen besötétedett, ahogy a hátulról érkező felhőrendszer fölénk ért. A levegő hirtelen lehűlt és már látszódott is mögöttünk a felborzolt víz felszínen, hogy erős szél érkezik. Felhúztuk a vitorlákat és beállítottuk az érkező új széliránynak megfelelően. Az eső elkezdett szakadni és a hajó pillanatok alatt hét csomóval robogott a hátszélben, minimális vitorlázattal is.

Fernando de Noronha /Brazil/

A szigeten nincsen kikötő, így az észak-nyugati részén elhelyezkedő öbölt választottuk horgonyzásra. Ez a hely védett az itt uralkodó délkeleti passzát széltől. Mikor a vízmélység 10-11 méter között váltakozott, horgonyt vetettünk, húsz méter lánccal és tíz méter kötéllel, majd hátra meghúzattuk a motorral. A horgony tart, megérkeztünk! 14 napot vitorláztunk a nyílt vízen, aminek nagy részében vagy szembe szél volt vagy a sokkal rosszabb félórás szélcsendek. Átjöttünk az egyenlítői szélcsendes vagy inkább zavart szeles övezeten és most ha csak három fokra is de a déli féltekén horgonyzunk a földgolyón. Reggelizünk egy keveset, majd felvettem a búvárszemüveget, hogy a víz alatt is meggyőződjek róla, a horgony jól beásta-e magát az aljzatba, nehogy később meglepetés érjen minket. Beugrottam a kellemes, kb. 28 fokos vízbe és amint alámerültem, a hajó alatt százszámra úszkáló kis halakat láttam. Na több se kellet, hívtam Vikit, hozza a nagy merítőhálót meg egy kis kenyeret, és fogjuk ki az ebédrevalót.

A kenyérmorzsák beváltak, mert valósággal forrt körülöttünk a víz. Két perccel később már meg is volt az első hal, nem volt nehéz dolgom csak a víz alatt manőverezve a nagy hálóval be kellett cserkészni az evéssel foglalkozó halakat. Kilenc hal után úgy ítéltük meg, ebből meglesz az ebéd meg a vacsora is. Megnéztem hát a horgonyt, amíg Viki megsütötte az ebédnek valót. (2010 nov. 18. Csütörtök)

Borulás a bocival

Másnap reggel felfújtam a bocit – a kis szürke gumicsónakot - és vártuk mikor csendesedik kicsit a szél, hogy kievezhessünk a partra. Mivel a város felől erősen fújt, inkább a felszélben próbálkoztunk az erdős rész felé. Ahogy közeledtünk a part felé, látszott cseppet sem veszélytelen törőhullámok rohannak ki a partra. Változtattunk az irányon és a kicsit délebbre levő nem sziklás hanem aranyszínű homokos part felé vettük az irányt. A hullámokban gyorsan haladtunk a kinézett rész felé,hogy megnézzük partra tudunk e szállni. Pár perccel később látszott, cseppet sem biztonságos a hely. A hatalmas törőhullámok magukba omlanak majd kivágódnak a partra. Vissza akartunk fordulni de valószínűleg valamilyen helyi áramlás a part felé sodort minket, nem beszélve a hullámokról. Most már úgyis kisodródunk a part felé, néztük melyik rész lehet a legbiztonságosabb és számoltuk a hullámokat milyen rendszerben érkeznek az óceán felől. A hatalmas dombok lassan hömpölyögtek át alattunk, de sejtettük, a parthoz közeledve a két méter magas lankás dombból gyorsan mozgó jó három méteres magába omló vízfal lesz. Talán a szörfösöknek ez ideális de a kis bocival meglehetősen kalandosnak ígérkezett. Ahogy a kritikus részhez értünk, átrobogott alattunk két hatalmas hullám, amitől csak úgy siklott a boci a part felé. Eveztem ahogy csak tudtam, hogy mihamarább átérjünk a kritikus részen ahol megtörnek a hullámok. A két nagy domb után egy kisebb érkezett amit ha jó pozícióból veszünk, sikerül kievezni baj nélkül.
Ekkor láttam meg a hátulról érkező irtózatos víztömeget, ami habár még messze volt, de sötét színe teljesen elkülönült az óceántól. A hullám mögöttünk kezdett felágaskodni, Viki szembe ült velem és csak
kiabálta – Evezz, evezz! – De én már láttam a mögötte felágaskodó tökéletes
vízfalat, minimum három méter magas függőleges fal. Elképesztő látvány! A hullám olyan gyorsan haladt felénk, hogy a tetején átbukó víz nem tudott a fal elé kerülni csak forrt a felső részen. Húztam egy utolsót az evezővel és vártam az elkerülhetetlent. A boci hátulja megemelkedett majd hosszában orra bukott, átrepült felettem az egész csónak Vikivel együtt. Szerintem háromszor pördülhettünk át a
hullám alatt. A gumicsónak felettem alattam, Viki erőteljesen hozzám vágódott, majd ismét a csónak volt felettem és ismét Viki. Próbáltam elérni, ami a közelembe van, táska, esetleg evezők, de csak tehetetlenül pörögtem a víz alatt. Szerencsénkre a talaj mélyen lehetett alattunk, mert nem láttam és egyikőnk se ütődött a fenékhez. Pár másodperccel később a hullám elengedett minket és felúsztunk a víz tetejére. Megdöbbenve láttuk mennyire közel sodort minket a hullám a parthoz. A cuccaink melyek nálunk voltak szanaszét úsztak körülöttünk. A boci felborulva tőlem húsz méterre balra, az egyik táska, ami az előbb még Vikin volt, most tíz méterre jobbra van, de számos egyéb apróság, mint a gumicsónak fa ülése, vagy az előbb még a lábunkon levő szandál, úsztak szanaszét a még mindig fehéren habos vízfelszínen. Fontossági és közelségi sorrendben úsztunk a különféle tárgyakért. Kivittünk mindent a partra és csak álltunk és néztük a többi törő hullámot. Röhögtünk a megkönnyebbüléstől, hogy mindketten sértetlenül megúsztuk a borulást.
Pár perc eltelt mire felocsúdtunk az eset hatása alól, majd felmértük a károkat. A boci sértetlen és megvan miden alkatrésze. A szandáljainkat is sikerült kimenteni, a kis táska szintén megvan amiben az útleveleket okmányokat, pénzt tartjuk. A rajtunk levő napszemüvegek eltűntek a borulásnál, Viki mobilja elázott és szintén elázott a fényképezőgépünk, ami már hét éve minden kalandban velünk van.
Gyorsan szétszereltem de minden részéből folyt ki a homokos sós víz. Ha visszaérünk a hajóra, kimosom édesvízzel, de szerintem a mobil és a fotógép áldozata lett a borulásnak.

Látszott itt nem tudunk visszaevezni a hajóhoz, gyalogosan bejártuk a környező partokat, hátha találunk valahol egy vízre szállásra alkalmas területet. Útközben a vízparti erdőszélen rábukkantunk egy kis hangulatos italozóra. Mivel a csapos srác mosolyogva elfogadta a száraz Reais helyett a vizes Eurónkat, leültünk egy italra. Több helybéli aki a parton halászott, biztosított róla minket, ilyet még nem láttak és itt ember nem szállt még partra. Néha jönnek szörfösök de az más mint a mi kis csónakunk. Örülnek, hogy túléltük!
-Hát mi is örülünk!
A hűvös sör és gyümölcslé után elcipeltük a csónakot arra a helyre, ami a leginkább biztonságosnak nézett ki. Már készülődtünk indulni, mikor egy helyi brazil halász, arrébb mutatott úgy száz méterrel, szerinte az tökéletesebb hely az indulásra. Néztem a helyet, ahol szerintem épp oly veszélyesen törtek meg a hullámok. Letettem a csónakot és odasétáltam az öreghez, hogy megtudjam, miből gondolja, hogy ott jobb?
Elmutogatta hányadik hullám után, visszafelé áramlik a víz a parttól, ami segíthet nekünk. Megköszöntem a tanácsot és miután tényleg logikusnak tűnt a dolog, átcipeltük a bocit és figyeltük milyen rendszerben érkeznek a hullámok. Gondolom a halásznak tetszett, hogy hallgatok rá, mert kerített egy erős embert és mondta, segít elindulnunk.
Beültünk a csónakba, a két segítőnk irányba tartotta a hajót és vártuk a kedvező pillanatot. Kívülről nézve meglehetősen látványosak lehettünk, mert húsz perc alatt népes tábor gyűlt össze a parton fotózás végett, miközben minden hullám beterítette a kis bocinkat, mely ekkor már majdnem színültig volt vízzel.
A halász pedig egyszer csak elkiáltotta magát és eszeveszett sebességgel tolt minket egyenesen a hullámok felé. Két kisebb hullám ismét beterített minket, de a másik ember elölről rákapaszkodott a csónakra így az nem borult meg, míg a másik tolta, Egyszerre csak elmerültek alattunk a segítőink, én meg csak eveztem és eveztem. Két perc és sikerült átjutnunk a kritikus részen, ahol megtörik a víz. Intettünk segítőinknek és lassan de biztosan távolodtunk a parttól.
Másnap több halász és helybéli zarándokolt el a horgonyon ringatózó hajónkhoz és igyekeztek tudtunkra adni, milyen remekül visszaeveztünk két megtörő hullám között.

Rakonczay Viki és Gábor - IV.

Las Palmas - Pasito Blanco - Mindelo

Tíz napot töltöttünk Gran Canaria fővárosa, Las Palmas kikötőjében. A marina és környéke ideális hely a hajó felkészítésére a hosszabb óceáni út előtt. Reggeltől estig a hajón dolgoztunk. Számos apróságot itt könnyű beszerezni, mint például a következő kikötési országok lobogóit, amit érkezés és ott tartózkodás alatt fel kell húzni az árboc jobb oldala felőli vendéghelyre. A kikötőben így három lobogó van a hajón, a hátsó merevkötélzeten az angol tengerészeti, ahova a hajó regisztrációja szól, jobb oldalt a fenn említett vendéglobogó és ezzel ellentétesen a magyar lobogó.
A legnagyobb és legérdekesebb munkát egy új, második elő merevítő beszerelése jelentette, mely által az árboc jelentős plusz erősítést kapott. A mólón, melyhez a hajó ki volt kötve, érdekes szomszédaink akadtak. Mellettünk állt egy masszív kétárbocos vitorlás, mely építési anyagát tekintve ferro cement, vagyis egy nagyméretű beton "teknő". A hajó méretében megegyezik a miénkkel, de súlya több mint a duplája. A vitorláson élő ukrán házaspár egy másfél éves kislánnyal lakik Las Palmasban. A fiatal apa Max és felesége Elena gyakran meghívtak minket ebédre vagy vacsorára. Ők nem vitorláznak a hajójukkal csak laknak rajta, mivel mikor a szigetre érkeztek egy viharban kétszer egymás után lefeküdt a hajójuk és ez mint Max mondja, Elenának rossz élmény volt. Max, csakúgy mint hajója, masszív, erős ember és valahányszor csak beszélgettünk szóba hozta, hogy övé a legerősebb hajó a kikötőben, munkáját tekintve tengerész egy az Afrika és a Kanári között árut szállító teherhajón. A mólón volt még tavalyról egy ismerősünk, a spanyol Rafaell, aki egyedül él fahajóján, és igen élénken élt benne a legutóbbi találkozásunk alkalmával elfogyasztott hazai pálinka élménye. Mellette állt egy nagy katamarán angol házaspárral és két tíz év alatti gyerekkel. A móló elején pedig az egyik Forma egyes csapat francia mérnöke várta az ideális időt, hogy tovább vitorlázzon Brazília felé.

Október 16. Eljött az indulás napja, ideje tovább haladnunk. De mielőtt elhagytuk volna a marinát előbb megálltunk a Texaconál üzemanyagot vételezni és kicserélni a gázpalackokat. Míg megtelt a hajó tankja a kutas ember is megtudta mekkora útra igyekszünk, és miután fizettem és elindultam vissza a hajóhoz, hevesen kiabált utánam, -Captain, Captain! Visszafordultam és elindultam felé, gondolva elszámolták az árat, mert gyanúsan olcsón mérték a diesel literét. De legnagyobb meglepetésemre a köpcös kanárió csak egy magyar zászlót lengetett és kezében egy üveg borral sietett felém. A palack borra ráírta: Pedrótól. Így búcsúztunk el Las Palmastól, a helyiek integetése és a marina erős kürtölése közepette.
A gát védelmét este negyed nyolckor hagytuk el és indultunk tovább a 860 tmf-re (1500 km-re) levő Zöld-foki-szigetek felé.

Másnap délután mintegy nyolcvan kilométerre voltunk Gran Canariától délre, mikor a szél teljesen elállt és motort indítottunk. Tíz perc múlva erős kopogó hang jelentkezett a motortér alatt. Leállítottuk a motort és miután a motortérben semmi szokatlant nem találtunk, bementem a vízbe, hogy a hajó alatt levő propellert is megnézzem. Meg is találtam a problémát, elhagytunk egy kis gumi tömítést a tengely körül így a hajócsavar vadul rángatózott, mikor gázt adtunk. A problémát itt a vízen nem lehet orvosolni, ki kell emeltetni a hajót és be kell rakni egy új tömítést.
Arra az elhatározásra jutottunk, hogy inkább visszafordulunk és a Gran Canária déli részén levő Pasito Blanco kikötőben javítjuk meg a problémát. A Zöld- foki-szigetek több mint egy hét hajózásra vannak és mivel eddig csak rossz híreket hallottunk a szigetcsoportról nem akartunk kockáztatni. Gran Canarián biztosan be lehet szerezni az elveszett alkatrészt. Megfordítottuk a hajót és a gyenge észak-kelet és kelet között váltakozó szélben megindultunk Pasito Blanco felé.
Hajnali három órára meg is érkeztünk és a kikötőtől háromszáz méterre horgonyt vetettünk. Mivel a motort nem akartuk használni, nehogy a hajócsavar mozgó tengelyének valami egyéb baja legyen, így megvártuk a reggelt és Viki a bocival beevezett a kikötőbe, hogy keressen szerelőt és megkérdezze, mikor lehet a hajót kidaruzni.
Egy órával később kiderült, hogy erre a pár száz méterre használhatjuk a motort alacsony fordulatszámon és még ma ki is emelik a hajót, megrendelik az alkatrészt és másnap már mehetünk is.



Az egész helyzetben a legérdekesebb, hogy három évvel ezelőtt ebből a kikötőből indultunk az Atlanti-óceán 51 napos átevezésére. Nem csoda hát, hogy a kikötőben emlékeztek ránk és így jelentős kedvezményt kaptunk a kikötőkapitánynál a daruzásért és a motorszerelő munkadíjából is. Cserébe csak a kikötő speciális Pasito Blanco feliratú lobogóját kérték, hogy tegyük ki a hajóra, amíg ott vagyunk és el nem hagyjuk a szigetet.

Október 20-án 14 óra 15 perckor végre elindultunk.
Másnap hajnalban még látszódott Gran Canaria és mellette Tenerife felhõbõl kibújó, közel négy kilométer magas csúcsa a Teide.
A Kanári-szigetek alatt gyakoriak a szélcsendek, mivel az észak-keleti szél "fennakad" a szigetekben így a Kanári alatt meglehetősen zavart szelek fújnak. Ennek köszönhetően első nap csak 58, míg második nap csekély 47 tengeri mérföldet sikerült megtennünk.
Október 23.-án tartottuk megismerkedésünk 11. évfordulóját. 11 évvel ezelőtt ezen a napon futottunk együtt a Kisképzőben, az ünnep tiszteletére tartott iskolai futóversenyen és alkottunk hat helyett ketten egy csapatot. A versenyen végül másodikak lettünk, majd rá egy évre az első hely lett a miénk.
Szóval az évfordulónk megünneplésképp most sütöttünk barackos pitét és koccintottunk egy kis vörösborral.

Ma már fúj a szél és a nap végére több, mint 110 mérföldet vitorláztunk, ami a rengeteg élelmiszerrel és felszereléssel megrakott túlsúlyos hajóval igen jónak mondható.
> Okt. 24. 119,9 tmf
> Okt. 25. 132,7 tmf
> Okt. 26. 123,9 tmf
> Okt. 27. 130,5 tmf
Az elmúlt napokban Bf. 5-ös (szél 30-40 km/h, hullám 2,-2,5m) az óceán, a szél többnyire észak-keleti irányból fúj, néha pár órára Bf. 6-osra (szél 40-50km/h, hullám 3-4 m) erősödik, de ennek köszönhetően remekül haladunk is. Reggelente több repülőhalat is találtunk a fedélzeten, melyekből remek ebédet készítettünk.

Október 28. reggel láttuk meg Santa Antao szigetét, de mi a szorosan mellette elhelyezkedő lényegesen kisebb Sao Vicente szigetre igyekszünk, mely egyelőre a párás levegő miatt még nem látszik.
16 órakor már kirajzolódik Sao Vicente és két órával később Mindelo városka elõtti öbölben horgonyt vetünk.
Átállítjuk a hajó óráját, hiszen itt a Kanárihoz képest is két órával korábban van. A horgony az erős szél ellenére is jól tart, így hát felbontunk egy üveg spanyol sangriát és koccintunk a lehajózott nyolc napra, mely idõ alatt a két szélcsendes naptól eltekintve, egész jó tempót sikerült kihoznunk a hajóból. Ismét itt a szárazföld, növények, emberek, épületek. -a civilizáció.


Sao Vicente sziget, Mindelo "város"

A sziget a horgonyzóhelyről olyan amilyen, nem túl szép, de Marokkóban láttunk már rosszabbat is. Itt a víz zöld, sok a rozsdaette félig elsüllyedt hajóroncs körülöttünk, és a helyiek facsónakokon közlekednek az egykor szebb napokat megélt roncsok között.
29.-én este csendesedett le annyira az idő, hogy beeveztünk a faluba, többen mondták, nagy koncert lesz a főtéren tíz órakor. A bocit ott hagytuk a dingi szervizben, ahol 450 helyi pénzért vigyáztak rá este, a helyi őr mintegy tíz perc alatt töltötte ki a számlaként funkcionáló papírfecnit.
A település egyetlen nyitva levő pici boltjában, vagy harminc helybéli nézte a fociközvetítést, a földön és a kiszolgáló pulton ülve, de néhányan akiknek nem jutott hely, az utcáról tolongtak a kirakat előtt a foci vizuális élményéért. Jobbnak láttuk a vásárlás elhalasztását, így tovább gyalogoltunk. Az utcákon mindenhol fiatalok ülnek, a kapubejárókban és a sarkokon egyaránt, nem csinálnak semmit, csak elhallgatnak, mikor arra megyünk, és néznek. Kerüljük tekintetüket és határozottan megyünk mintha nem először járnánk itt, ennek köszönhetően nem igazán szólítanak le pénzért.
Este tízkor a főtéren több ember gyülekezik, majd pár perc múlva a helyi zenészek nekikezdenek. A színpadot, műanyag flakonokba elhelyezett gyertyákkal érzékeltetik.
Az előadás katasztrofális, naiv és melankolikus. A harmadik szám végére a helybeliek is megunják és elkezdenek lassan de biztosan továbbállni. Az arcukra van írva, -ennél a koszos és kivilágítatlan utca sarkán üldögélni is jobb. Mi is továbbállnánk, de mivel a sötét utcákban nem akarunk tovább kísérteni és a látnivalók száma a koncert után egyenlő lett a nullával, jobbnak látjuk ha visszamegyünk a hajóra.

Másnap reggel, a mögöttünk horgonyzó húsz méteres fahajóhoz evezünk, Rudolf, a kapitány meghívásának eleget téve.
Még előző nap jött a hajónkhoz egy szakállas idős ember, aki kiszúrta a Rakonczay feliratot a hajó felépítményének oldalán és már messziről kiabálta, hogy -Magyar!
Rudolf Krautschneider, 68 éves cseh tengerész, aki már több föld körüli úton túl van és járt már az Antarktiszon is vitorlással. Az elmúlt tíz évben a Golden Hind,(Francis Drake expedíciója 1577-80) replikájával járja a világ óceánjait.
Hajónkon megvendégeltük egy kis meggypálinkával, majd ő is megívott magához.



A hajójára nehéz volt szavakat találni, nagy, masszív felfedező hátszeles vitorlás.
Rudolffal igen megkedveltük egymást és hamar nagy sztorik kerültek elő, kiderült személyesen találkozott, Gál Józseffel és Fa Nándorral, amikor a Szent Jupáttal földkerülésen voltak, méghozzá pont itt Mindelo falu előtt.
Óceánátevezésünket fantasztikus kalandnak tartotta, de jelenlegi utunkat a hírhedt déli-óceánok miatt túlságosan veszélyesnek találta és elmondta javaslatát, szerinte milyen taktikával haladjunk az Indiai és a Csendes-óceánon. Magyarázott a térképek fölé hajolva, majd mikor befejeztük az eszmecserét, végezetül kinyitott egy könyvet, amiben az előző hajói és azok által megtett utak voltak. A könyvben számos fotó volt tengerészekről, barátokról. Rámutatott az egyik nagy szakállú vitorlázó fotójára, majd a térképen Afrikától keletre az Indiai-óceánra. A barátja itt süllyedt el hajóstól egy viharban, majd megint a könyv következett egy másik fotóval és ismét a térkép, ahol egy másik tengerész odaveszett. -Az ötödiknél, mondtam neki, értjük mit akar ezzel mondani és higgye el, komolyan vesszük a Déli-óceánok erejét. - Ezzel le is zártuk a témát.